Az egyik bloggertársnőm már írt egy hasonló bejegyzést, amit
itt olvashattok el. Nem akarom lekoppintani az írását, de úgy gondoltam, hogy ez tényleg egy olyan téma, amiről nem szabad hallgatni. Így mivel én is éltem át hasonlókat, muszáj beszélnünk róla. Szóval ez egy nagyon személyes hangvételű poszt lesz. Talán a nap bloggere-s bejegyzésemben írtam arról, hogy az iskolai bántalmazások engem sem kerültek el és bár megbocsájtottam, nem haragszom rájuk és talán hálás is vagyok nekik, mégis lehet hogy a lelki trauma annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy emiatt félek a fiúktól. Igen, ez így van. Nem tudom jól kezelni, hogyha egy fiú nagyon kedves velem, mert nem ehhez szoktam hozzá. Talán ezért is állnak távol tőlem a romantikus dolgok. Sajnos kicsi korban a gyerekek belesem tudnak gondolni, hogy amit másoknak adnak mennyire maradandó sérülést okozhatnak. A legtöbb gyerek - nem csak gyerek, hanem felnőtt is - fél attól, amit nem ismer. Fél, mert nem is akarja megismerni. Így amit nem ismer vagy akit nem ismer azt csak úgy tudja kompenzálni, hogy bántja.
Néha talán a lelki-fájdalmak jobban tudnak fájni, mint a fizikai sérelmek. Engem általánosban nagyon sokszor megaláztak, megvertek, bántottak legfőképpen a fiú osztálytársaim, de voltak más osztályokban is olyan emberek, akik szintén megaláztak. A legfőbb oka mindennek leginkább a rosszulléteim voltak. Azt hitték, hogy szimulálok, hogy csak feltűnési viszketegségem van. (Akkor hallottam életemben először ezt a szót, mikor az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy ezért csinálom-e a rosszulléteimet.) Nos, a válasz nem. Egyszer megkérdezte tőlem valaki 6.-ban hogy miért nem tudom élvezni az életet, mint bárki más? Mert szenvednem
kell, azért nem. Én is más voltam mint a többiek, nem tudtak elfogadni. De az osztályomban még volt két olyan személy, akit szintén bántottak vagy lelki terrornak tették ki őket. Ez még semmi, egyszer a nővéremet, aki felettünk járt két évvel szintén bántották az osztálytársaim. Szép kis általános iskolai élményünk lehetett, igaz? Nem, rossz emlékek, nagyon rossz emlékek. Bár nem csak nekem voltak ilyen élményeim azzal az iskolával kapcsolatban, hanem még sok más embernek is. Köztük egy szegény értelmi fogyatékos kisfiúnak... Ő végképp nem tehetett arról, mégis bántották. Mert nem értették. Nem lehet mindent megérteni, de ellehet fogadni. És még csodálkoznak a felnőttek, hogy miért sír állandóan az a kislány/kisfiú? Miért szeretne meghalni és miért depressziós? Mert senki nem tesz ellene semmit, hogy vége legyen a szenvedésnek. Igazából belegondolva engem még egy-két tanár is megalázott, mikor rosszul voltam. Apukám egyszer azt mondta, hogy védjem meg magamat. Amikor megfogadtam a tanácsát kinek kellet lemennie az igazgatónőhöz? Hát persze, hogy nekem. Talán a boldogságórák, ha minden iskolában bevezetik majd, megtanítja a gyerekeknek azt, hogy hogyan fogadják el a másikat olyannak, amilyen.
Mégis kinek a hibája? A szülőé, mert rosszul nevelte volna a gyermekét? Az iskoláé, mert nem figyelnek annyira a gyerekekre, amennyire kéne? Kinek a hibája, hogy más gyerekeknek szenvedniük kell a társaik miatt? Kinek a hibája?
Hányszor tettem fel magamnak a kérdést és választ nem kaptam. Most már tudom, hogy ezeknek a gyereknek nem mivoltunk a valós célpontjaik, hanem saját maguk. Magukkal küzdenek, gondjaik vannak, de nem tudják máshogy levezetni, így mások életét teszik tönkre, azt remélve hogy az ő életük majd ezáltal jobb lesz. De nem lesz jobb, a nyomor ott marad bennük, ráadásul ha valaki magára ismer majd az írásomban rájön arra, hogy ő is lehet a felelős egy emberi élet tönkretételével kapcsolatban. Neki kell úgy leélni az életét, hogy tudja mit tett és hogyan alázta meg a másikat szavakkal, tettekkel egyaránt. Nem mindegy, hogy milyen mintát hoznak el otthonról és hogy mit látnak. Azt hiszik, ez a követendő példa, ami majd minden rossznak véget vet, de nem. Az sem volt jó megoldás, hogy nekem apukám azt javasolta védjem meg magamat. Az erőszak csak még több erőszakot szül. Talán az elkövetőkkel kéne leülni és megbeszélni, hogy mit miért tesz. Akkor lehet felszínre törnének az erőszakos viselkedések lelki hátterei. Az egyik ex általános iskolai osztálytársam annak idején felvett msn-re. Az egyik barátnőmnek mondtam, hogy félek. Azt válaszolta, hogy "Nyugi, csak nem fog virtuálisan megverni." Szerencsére nem ilyen törekvései voltak, amikor elkezdtünk beszélgetni. Kedves volt, jó fej, aranyos. Azért megkérdeztem tőle, hogy miért bántott általánosban. Azt válaszolta, hogy mert nem szerette akkoriban a lányokat. Ez olyan tipikus, sok kisfiú nem szereti a lánytársait, de mégsem bántja őket csak én voltam ezzel így "megtisztelve", meg az a másik két lány. (Nem akarok rossz kifejezéseket használni, de amolyan "csúnyák" kategóriájába tartoztunk.) Kiközösítések sorozata a gyerekek és fiatalok élete. Nehéz megérteni és beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Megérteni, elfogadni. Továbblépni? Lehetséges lenne? Igen. Minden megélt kínt, sérelmet elraktároznak a sejtjeink. Ezekre többnyire reagálnak is valahogyan, ha persze végképpen nem tudjuk megemészteni komoly egészségügyi problémáink is lehetnek. Sokan mégis képtelenek a megbocsájtásra. Felemészt belülről és észre sem vesszük. A stressz mellet a harag és a gyűlölet a legnagyobb halálos méreg. Te megtudsz bocsátani?
