Alfred Tennyson - Shalott kisasszonya

Folyón innen s túl fekszenek
széles rozs, árpa tengerek,
ölelvén dombot és eget,
és rajtuk át egy út vezet
szép Camelot felé.
A népek föl s le járnak ott,
csodálván mind a liljomot,
mik benőtték az elhagyott
Shalottnak szigetét.

Hol nyárfa reszket, s hófehér,
bús fűzfa ága vízbe ér,
lágy fodrot sző az esti szél
a vízre, mely nyugodni tér
szép Cameloton át.
S virágok közt a csendben áll
egy négytornyú nagy szürke vár
mely évek óta őrzi már
Shalott kisasszonyát.

S a fűzek közt a part alatt
sok ló vonta uszály haladt,
és kecses vitorlás szaladt
le, hogy nyomán a hab hasadt,
szép Cameloton át.
De ismerik-é odaát?
S ki látta vajh kezét, haját,
vagy ablakában őt magát,
Shalott kisasszonyát?

Csupán az árpa közt korán
kaszáló béres hallja tán,
miként visszhangzik egy vidám
ének az ár túloldalán
Camelotba tova.
S a béres, kit az este ott
ér kéve közt, hallván, legott
szól halkan: ‘Ez biz’ ő, Shalott
Tündérkisasszonya.’

Kinek kezén csak egyre jár
egy bűvös színpompás fonál.
S reá úgy átkok átka vár,
ha arra pillant, merre áll
Camelot városa.
S számára átka rejtelem,
imígy csupán a szőttesen
serénykedik szép csöndesen
Shalott kisasszonya.

És egész álló éven át
egy tükör borítja falát.
S tükrében árnyak nagy hadát
szemléli, mert az útra lát,
mely Camelotba tér.
Folyón örvénylik ott a hab
az útnál, min sok nyers alak,
s vásári árus lány halad
és Shalottból kiér.

S ritkán apát baktat lován,
vagy boldog leánykák nyomán
apród igyekszik szaporán
s pásztorlegény az út porán
tart szép Camelotba;
S olykor lovag is átsuhan
tükrén, de néki nincs olyan,
mert ő csak sző magányosan,
Shalott kisasszonya.

S mindazt, mi tükrében lebeg,
szép szõttesében őrzi meg:
gyakran, mikor más szendereg,
temetni indult bús sereg
tartott Camelotba.
S máskor magasban járt a Hold,
tükrébe ifjú pár hatolt,
„Emészt világom árnya” szólt
Shalott kisasszonya.

Midőn fenn járt a rét felett
a Nap, épp akkor érkezett
az árpa közt, mely kéve lett,
s vakító vértben léptett
merész Sir Lancelot.
Veres keresztes hős vitéz
térdel pajzsán s egy hölgyre néz,
és pajzsa szikrát hányt a réz
mezőn, min állt Shalott.

Kantárja úgy villant talán,
mint némely tiszta éjszakán
a csillag fenn az éj taván,
s csengettyűk szóltak, míg lován
Camelot felé haladt.
S övébe ott, hol kardja volt,
egy nagy ezüst kürtöt csatolt,
s így csengve-bongva lovagolt
Shalott vára alatt.

S a tündöklő kék délidőn,
szép nyerge csillogott dicsőn;
sisak, s a dísz a fejtetőn
egy csóvaként lángolt, midőn
Camelotba ügetett.
Miként ha bíbor alkonyon
szakállas üstökös oson
az égen át, csillagnyomon
Shalott vára felett.

A Nap csillant szemöldökén;
Lova patáin járt a fény;
S a sisak aljánál a szén-
szín haja lengett könnyedén;
közel már Camelot.
S amint a parton lovagolt,
a kristálytükörbe hatolt,
s ott „tralla-lalla”, így dalolt,
merész Sir Lancelot.

A hölgy elejtve szőttesét,
feledte átkát, s jóeszét,
a mélybe vetve két szemét,
meglátta őt, hol állt a szép
Camelot városa.
S mit szőtt, a szőttes elszakadt,
a bűvös tükör meghasadt,
"Lesújt az átok!" - így riadt
Shalott kisasszonya.

Medrében feljajdult az ár,
keletről vad szél tépte már
a sápadt erdőt, és a sár
csak nőtt, amint ázott a vár,
Camelot városa.
Lejött, a tornyát elhagyá,
s kikötve egy bús fűz alá,
egy bárkát lelt, s felírta rá:
„Shalott kisasszonya”

És lent a folyó mély, sötét
vizén -már látva végzetét-
emelte fel tekintetét,
s immár ekképp nézte szép
Camelot városát.
És midőn leszállott a Nap,
eloldozá a láncokat,
s magával vitte őt a hab,
Shalott kisasszonyát.

S amint feküdt ott, hófehér
köpenyét verdeste a szél,
-befödte hulló falevél-
Nem messze már az úti cél:
Camelot városa.
S midőn a folyón szelte át
fűz födte domboknak sorát,
elzengte utolsó dalát,
Shalott kisasszonya.

S dalát hallották messze lenn,
mint zengte, fennen, s csendesen,
míg már szemének fénye sem
csillant, míg elhunyt teljesen.
S Camelot városát
elérte, ám meg azelőtt,
hogy elhagyá a tág mezőt,
a halál utolérte őt,
Shalott kisasszonyát.

S amott magas falak között,
sok tornác és torony mögött
egy fényes díszbe öltözött
sétányhoz ért, s elé szökött
Camelot városa.
Köréje gyűlt az úri nép,
lovag, lord s hívta mind nejét,
s a bárkán olvasták nevét:
„Shalott kisasszonya”

Vajon ki ő, s itt mit keres?
S a kastélyra félelmetes
csend szállt, megállt a sok nemes,
s keresztet hányt egész neves
Camelot városa.
Csak Lancelot szólt csöndesen:
„Mily bájos arc! Az Ég legyen
kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn
Shalott kisasszonya.”