Anyai nagymamám emlékére. Rest In Peace

Holnap lesz egy hete, hogy a másik mamám is eltávozott... Muszáj volt kiírnom magamból és én így éltem meg... Sosem találkoztam még ilyen közel a halál jelenségével...

Kinyitottam a szemem, rá néztem az órára hajnali 3 van, kimentem a mosdóba. A mosdóhoz mindig mamám szobája mellett kellet elmenni. Visszatértem a szobámhoz és gondoltam még nagyon korán van, visszafekszek aludni. Nyugtalan voltam, csak forgolódtam. Egyszerűen nem jött álom már vissza a szememre, teltek múltak az idők, már 5-6 fele járt, mikor hirtelen elaludtam. Érdekes álmom volt, elhunyt apai nagymamámmal álmodtam meg valaki mással, aki halott volt. Amikor apai nagymamám meghalt nagyon nehezen tudtam feldolgozni és gyakran álmodtam vele, de egy időben már nem látogatott álmomban, most még is. Talán valami jel lehetett? Csak annyit hallottam

-mama mama!! Kiáltások, felriadtam. 7 óra körül járt az idő

- Mi van mamával? Kérdeztem.

-Nem lélegzik, hívd a mentőket! Válaszolt édes anyukám.

Riadtságomban kapkodtam, abban sem voltam biztos, hogy jó számot tárcsázok. Kérdeztem magamtól, biztos, hogy 104 a mentők telefon száma? Mikor felvették odaát a telefont megnyugodtam valamennyire, hogy jó számot hívtam. A telefon túlsó oldalán kérték először a számomat, amiről hívtam őket. Elkezdtem bemondani, hogy 0630… és szünet, hirtelen elfelejtettem a többit, fél perc késéssel eszem bejutott. A mentősök már úton vannak, addig megpróbálta a hölgy telefonon keresztül az újjáélesztés instrukciókat elmondani.

- Először is fektessék stabil oldalhelyzetbe

Anya kértségbe esetten azt kiáltotta:

- Anya, Anya ne hallj meg!

Mamám minden reggel korán kelt és reggeli rutinja az volt, hogy felkelt és ment felhúzni a redőnyt. És ott történt valami, ott talált rá anyukám, el volt dőlve.

Anya arrébb húzta a kanapét és megpróbálta stabilan elhelyezni a hivatalos fekvésbe, utána megpróbáltuk az újjá élesztést. A mellkasára tettük összekulcsolt kezünket és próbáltunk életet vinni belé, a telefon másik oldalán lévő hölgy azt mondta figyeljük, meg hányszor vesz levegőt, de nem vett. Ha eltörjük a gerincét nem baj- mondta a hölgy. Közben felhívtuk anyukám nővérét is, és megérkezett, ő is próbált valahogy segíteni.

Anyával felváltva próbáltuk visszahozni mamát, ha elfáradtam anya vette át az ujjá élesztést. Mikor nyomtam mamát, akkor valamilyen hangok jöttek ki belőle.

Megérkeztek a mentősök. Ki mentem eléjük, ki nyitottam az ajtót és mintha annyira nem siettek volna, bementek és fél perc múlva már jöttek is ki.

- Már nem lehet ujjá éleszteni, nem most halt meg. Már kb 1,5 vagy 2 órája halott. Mondta a mentős. Ezek szerint, azok a hangok csak azt jelezték, hogy a még bent maradt levegőt nyomtuk ki belőle.

Sírtunk.

Persze ki ne sírna egy ilyen esetben, mikor szemtől szemben lát egy halottat. Anyukám elmondása szerint a szeme nyitva volt, ő csukta le, a szája is nyitva, mint ha kiakadt volna az álkapcsa.

Egészvégig az járt a fejembe, hogy mindig szerettem volna látni „egy halottat”. De nem így és ilyen körülmények között. A halál oka: Ismeretlen. Mama az a fajta ember volt, aki sosem panaszkodott, sosem volt szinte beteg és a hideget is jól bírta. Előző nap egyáltalán nem beszéltem vele, mikor hazajött lefeküdt aludni, én meg nem akartam felkelteni, hogy elmegyek találkozni és vásárolni egy barátnőmmel. Nem terveztem este hazajönni, de még is így alakult. Annyira lelkiismeret furdalásom volt az esett miatt, és még van is egy kicsit. Legalább, ha éreztettük volna vele, hogy szeretjük, ha nem veszekedtünk volna állandóan, ha minden másképp lett volna, talán még most is itt lenne közöttünk. De már vége. Elment, hogy mit és hogyan élhetett meg a távozása pillanatában, nem tudjuk. Semmit sem tudunk.

„ Csak egy fénycsóva és egy villanás, ennyi volt.”

Ki nyitottam a szemem, reggel 5 óra körül járhatott. Mindig korán kelek, ez már a korral jár talán. Néhai megboldogult férjemmel álmodtam.

-Itt az idő. Mondta

-Hogy érted ezt? Kérdeztem értetlenkedve a dolgok előtt. De nem válaszolt.

Eszembe jutott, hogy Március 15.-én lesz 18 éve, hogy eltávozott. Most is Március van. Március 10.

Ki keltem az ágyból és minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy felhúzom a redőnyt. Így tettem ma is. Lassan közeledtem, mentem 10 lassú pici lépés, megáltam picit, mentem még pici 10 lépést, és vége.

Nem éreztem semmit, csak megláttam Őt.

- Meg mondtam, hogy egy márciusi napon újra találkozunk majd. Válaszolta a halott férjem.

- Meghaltam? Kérdeztem. De ismételten nem érkezett választ

Láttam, ahogyan a testem egyik oldalról a másikra eldőlt.

Ahogy lassan felém nyújtotta a kezét és távoztam a testemből, már nem voltam egyedül. Hirtelen ott termet mindenki, aki egyszer fontos volt nekem. Rokonok, barátok, és a drága egyetlen férjem. Nem éreztem félelmet, mert megnyugvás volt lelkemben. Belül mosolyogtam, mert örültem annak, hogy újra láthatom a férjemet és a családomat meg a barátaimat. Ugyan azt a fiatalabb kori ruhát viselte, mint amiben eltemettük. Rajta az idő jelei nem látszottak, nem sínylette meg. Átölelt és magával vitt.

Ahogy láttam a testemet lent heverve a földön és halottam a sikolyokat, a sírásokat ahogy a lányaim és a unokám próbálnak vissza hozni az életbe majd nem „megszakadt a szívem.” Annyira feleslegesnek éreztem ezt a felhajtást, a házunk átjáró lett. Jöttek és mentek és mindenki engem nézett. Ahogy azt mondani szokták, tévedtek. Az én esetemben nem pergett le az életem. Egyszerűen csak megtörtént, de nem voltam egyedül. Mindnyájatok szívében ott lakozom. Ne sírjatok, de nem hallották. Valamiféle boncolást emlegettek, hogy akkor majd kiderül mi is okozta a halálomat. De nem kell ide semmiféle boncolás, én tudom nagyon jól. Egyszerűen eljött az én időm. Sok dolgot kellet átélnem, folytonos veszekedéseket is. De ugyan akkor nem haragudtam senkire sem, a bántások miatt. Mert én is tanultam és én is tudom, hogy nem voltam mindig jó. Kérlek, bocsássatok meg és én is megbocsájtok nektek. Fentről vigyázok rátok, és itt a földön is.

Elmentem és egy jobb helyen vagyok, kérlek, ne sírjatok.

Anyukám és én is nagyon sírtunk, anyukám nővére eléggé erősnek tűnt. Mindannyian meg voltunk ijedve. Engem végig az foglalkoztatott, hogy vajon mama hogy élte meg az eltávozása pillanatát, és a halottaknak miért van mindig nyitva a szájuk? Talán onnan távozik a lélek és innen a mondás, hogy „ki lehelte a lelkét.” Mindenki telefonált, én a fontosabb barátaimnak üzenetet küldtem. És annyira ráeszméltem arra, hogy mi mindannyian, mennyire nem tiszteljük egymást és még a legnehezebb pillanatokban is muszáj, hogy merjünk még aznap bocsánatot kérni a hibáinkért, mert egyszerűen nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Mit hoz a jövő. Mikor hagyjuk itt a földi testünket. Ne haragudj mama, hogy én sem tiszteltelek eléggé, tudom ez most már késő bánat. De tanultunk belőle. Az élet belegondolva tényleg annyira rövid, ezért sem szabad haragban lennünk egymással és haragban elválnunk. A lélek is akkor nyugszik meg igazán, ha nincs semmi, ami gátolja a tovább lépésben. Ha valóba megéreztem és ezért voltam éjszaka nyugtalan, ha egy jel volt a tudatalattimtól az az álom is, akkor csak azt sajnálom, hogy nem fogtam fel mi is történik éppen, ha egy kicsivel erősebben koncentráltam volna a jelekre, talán még időben megmenthettem volna. De az ő lelke már valahol máshol van…

Anyai nagymamám emlékére

1944. december.14.-2015. március.10.